Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


esős évszak

2018.08.05

a tél ráült a lelkedre


mész, csak mész előre

dolgod van

ahogy sétálsz
látod a kedves nénit
a pajkos kölyökkutyával

mész és látod a kutyát felnőni

szegény egyre őszül
kifehéredik a mellkasa
és már
csak bicegve jár

a kutya elmarad
a kedves néni mellől
aki már csak szomorúan
lehajtott fejjel ballag

a tél ráült a lelkére

már nem játszik
cinkos mosoly az arcán

megtörten biccent oda

aztán már
a nénit sem látod
többet

te pedig
csak mész tovább

a tél nyomot hagy a lelkeden

mész tovább, egyre csak mész

látod apádat elfogyni
látod,
ahogy húsát fölette a rák

közben megnőttek a fák

a tél ráült a lelkére

zavartan törölgeted a szemed
fekete ruhában

bánatos ismerősök
és ismeretlenek között

mész
egyre csak tovább

mész hol megrendülten
hol rendületlen

aztán már téged nem lát
többé az utcán
a kedves kisgyermek
aki időközben felcseperedett

 

válogatás

a társkeresőn elhiszed
hogy végtelen a lehetőséged

hánynak írtál, kettőnek?

ennek az orra nagy,
annak a keze nem szép
emez túl magas,
annak a szeme kék

töltött az ajka,
rajzolt a szemöldöke,
kedves az arca
de nincs benne semmi se

vastag a lába,
vékony a dereka
kedvence a Csáth Géza
biztosan szadista

neki nem lesz ideje
ő nem szeret főzni se
szerinte keveset keresel
ő nem bír a vérével

hol van már?
miért nem találod?

pedig fair vagy, gondolod
pedig órák óta sorolod

hogy, esély jár bárkinek,
ha megfelel 150 feltételednek

online hazudni még könnyebb

 

rítusok

a köd már jön
a folyó ugyanaz
csak a cipő más

most egy másik
hajkorona hozza el
a befelé fordulást

és ugyanazokat a vágyakat

kettőt pislogsz
és már nem tudod, ki vagy

kezdetben
akadoznak a szavak
akár a résnyire nyitott csapból
csöpög a víz a lefolyó felé

aztán egyre bátrabb vagy
és ahogy vastagszik a vízsugár,
amikor jobban elfordítod a csapot,
úgy sírod tele betűkkel
a fehér lapot

versnek hívod

a rítusok nem változnak

kacér
de mással kedvesebb
nehezen viseled

hallgatod
mert ihlet a hangja
nézed, mert dús a haja

befogadod
ahogy villával egyenlő
darabokra töri a sütiket
és azt hiszed,
szemében tiéd a tekintet

elhiszed, hogy nem különc
hanem különleges vagy

hinni akarod
hogy tartoznál hozzá
de viccből is
két szóval aláz rommá

a hibák homályosak
az erények látványosak

tartoznál, de nem fogsz,
nincs rá ok
feneketlen, sötét torok

ezt látod magad előtt
amikor hazafelé ballagsz,
mert nem hívtad sehova
a dúshajú incselkedőt

otthon az ágyon fekve
akarnál ragyogni
a mandulaszemekbe’
de magzatpózba bújva
képzeled magad kagylóhéjba

kagyló a mosdó, kagyló a telefon,
kagylónak hiszed a szíveket

nem rejtenek kincseket
kongóan üresek